Kreeteeka - Színház
Kreeteeka: Színház
Csak őt, csak őt nézi mind, némán követve a legapróbb rezdüléseit is. Mert csodálatos, mondhatni eszményi; a kecses mozdulatai, a hangja, mi önmagában is zene az éhes füleknek, a finom bordó ruha, mely vele együtt táncol, a kis csattok a hajában, mind-mind egy élő csillag.
Táncol és énekel és mosolyog (ó, az a mosoly!), és nem fárad el, pedig peregnek a mámorban úszó percek, a pillanatok, melyeknek sosem szabadna elmúlniuk. Bár ne lenne vége! Ó soha…
… de a függöny az a kegyetlen, az a kijózanító egyszer legördül. És akkor az előadásnak vége, és vége a csodának, vége egy életnek, melyben csak pillanatokig éltünk, pedig úgy kéne, kéne minden napra!
A kezdetben oly erős taps, amelynek erejével épületeket lehetne földig rombolni, lassan a homály áthatolhatatlan csendjébe veszik. És a nézőtér üres, és a színésznő leveszi a ruháját, mely mintha száz évvel ezelőtt táncolt volna vele együtt… halványan még dereng az emléke. Volt, volt valami gyárilag keltett csoda, valami direkt, de tagadhatatlanul csoda volt. Ez biztos, hiszen hallotta a tapsot.
Percekig.
De most órákig, sőt napokig, hosszú-hosszú éveknek tűnő ideig nem lesz több taps. Csak némaság és magány. Egy olyan szürke élet magánya, melyről a közönség nem tud, mert nem tudhat. Mert ők is pont ilyen unalmas és közönyös életet élnek, taps, és eleven csillagok nélkül. Ami nem szórakoztató, nem meseszerű, már nem mámoros, csak…
… csak a valóság.
